2010. június 14., hétfő

Amikor az ember...

...megtette, amit megtehetett,
s mégis búcsúzni kellett.
Egy misztikus köszönet
21x30
akvarell/papír

3 megjegyzés:

  1. Juj... ez hátborzongatóan gyönyörű...

    VálaszTörlés
  2. Kedves Kata!

    Közel egy éve veszítettem el (tudom, hogy csak átmenetei időre) a kiscicámat, Bastetet. Augusztus 20-án találtam a Duna parton lesoványodva, sírva, betegen. Hazavittem és nagyon bíztam abban, hogy a sors megsegít, de az másképp akarta. Sajnos, csak nagyon rövid időt tölthettünk együtt. Nem volt orvos, aki segíteni tudott volna.
    Ám az a pár nap, amivel megajándékozott ez a kis állatka, maga volt számomra a csoda. Olyan mélyen égett a lelkembe, hogy soha nem fogom tudni – nem is akarom – tudni halványodni hagyni az emlékét:
    http://rokica.blog.hu/2009/09/05/bastet

    Szóval, most, hogy nézem ezt a képedet, rá gondolok és megállíthatatlanul folynak a könnyeim.
    Azt hiszem, Te megértesz.

    üdvözlettel:
    rókapanka

    VálaszTörlés
  3. Igen, Adri, vannak lelkek, kiket soha sem feledünk, s mindegy meddig volt része fizikai valónknak, léptük nyoma örökre megmarad.
    Megy a levelem Neked:)
    Mosollyal,
    Kata

    VálaszTörlés

.