„A szerelem olyan, mint egy illat, egy áramlat, egy zivatar.
Te vagy az én egem, a rám hulló esőcseppek, én pedig a föld, amely befogad.”
Frida Kahlo
Auxokrom és kromofor, drága Diego,
a nő, aki a színeket viseli.
A férfi, aki a színeket látja.
Immár 1922 óta.
Mindig és örökké. Most 1944-et írunk. Mindazon együtt átélt órák után. A vektorok még mindig az eredeti irányba mutatnak. Semmi nem állítja meg őket. Nincs nagyobb tudásuk, mint az élő érzelem. Nincs több vágyuk, mint menni egészen addig, amíg össze nem érnek. Lassan. Nyugtalanul, de azzal a bizonyossággal, hogy az „arany szakasz” vezeti őket. Sejtekbe rendeződve. Mozgásban. Fényben. Minden középpont egy és ugyanaz. Nincs olyan, hogy butaság. Egyek vagyunk, egyek voltunk, és azok is maradunk. Nem számít az idióta végzet.
(részlet Frida Kahlo Diego Riverának írt szerelmesleveléből)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése